Naptár
«  Szeptember 2018  »
HKSzeCsPSzoV
     12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
HISTATS

Statisztika

A MENTÉS MAGYARORSZÁGI TÖRTÉNETE :

 

A mentőszolgálat az életmentést és a betegszállítást végző intézmények tevékenysége. Magyarországon az embermentést, mint kötelezettséget Mária Terézia magyar királynő törvényben írta elő. A mentésügy országos intézménye az Országos Mentőszolgálat (OMSZ), működési köre az ország egész területére kiterjed. A mentés legősibb alakja ösztönös tevékenység, melynek elsődleges célja, hogy elhárítsa a balesetet szenvedett életét, vagy testi épségét veszélyeztető tényezőt. A kék, hatágú, ún. „Konstantin-kereszt” az élet csillaga. A mentés hat alapvető követelményét szimbolizálja: felismerés, segélykérés, elsősegély, mentőellátás, szállítás alatti kontroll, definitív ellátás. A kígyós bot (Aesculap-pálca) az orvoslás-gyógyítás eszméjét fejezi ki.

A mentés a sürgősségi ellátás kórház előtti szakaszában alapvető fontosságú.

Magyarországi története 

1887-ben Európában másodikként szervezték meg a mentőszolgálatot. A BÖME első lófogatú mentőkocsija 1887 május 10-én indult el a budapesti Lipót bazár elől. Ennek mintájára más városokban is megszervezték az önkéntes társadalmi mentőegyesületeket. Ezek összefogó szervezeteként alakult meg 1926-ban a VVOME  Első orvosigazgatója Paulikovics Elemér lett. Az első központi mentőállomás (a Mentőpalota) Quittner Zsigmond kiviteli tervei alapján és irányításával 1890-ben épült meg a Markó utcában.  Az első nem ló vontatta, hanem akkumulátorról hajtott mentőkocsi 1902-ben állt szolgálatba. 

Titanic katasztrófájakor az első helyszínre érkező hajó, a Carpathia orvosa - dr. Lengyel Árpád -is a BÖME orvosa volt.

Az 1930-as évekig a mentőkocsik nagy része a Magyar Állami Gépgyár Magosix típusú gépkocsija volt, ami még a 2. világháború után is szolgált.

A BÖME ÉS A VVOME jogutódjaként egy országos hatáskörű szervet hoztak létre 1948. május 10-én. Ez lett az Országos Mentőszolgálat (OMSZ), aminek az induláskor 76 mentőállomása, 359 dolgozója és 134 mentőkocsija volt; induló járműparkja az elődök a világháborút átvészelt járműveiből és néhány, adományként érkezett gépkocsiból állt.  Az operatív feladatokat a Főigazgatóság irányítása alatt álló mentőszervezetek, a Budapesti Mentőszervezet és a Légi Mentőszervezet 211 mentőállomása látja el. Ehhez járult még a Mentőkórház.(1956.11.02.-2004.03.15) 

A külföldi betegszállításokat az Alarmcentrum végzi.

1954-ben az európai fővárosok közül Budapesten állítottak szolgálatba „rohamkocsinak” nevezett mentőegységet. 1956 után kezdte meg tevékenységét a Légimentő és Betegszállító Csoport. Ebben az évben november 20-án került az OMSZ birtokába a budapesti Szobi utcai kórház.

Az 1990-es évektől az OMSZ az elavult Nysa gépkocsikat Toyota és Mercedes gépkocsikkal váltotta fel. 1995-ben 97 kocsiból 44-et használtak mentésre, 11-et rohamkocsiként és 52 db-ot betegszállításra. Egy 1997. évi törvény szerint a mentés állami feladat, amelyet nem az OEP, hanem a központi költségvetés finanszíroz. 1990 után egyre több alternatív mentőszervezet jelent meg, amit egészségügyi miniszter rendeletben engedélyezett. Ezek az Országos Egészségbiztosítási Pénztárral kötött szerződés alapján vagy adományokból illetve szolgáltatási díjakból tartják fenn magukat. 2005-ben indult el a motorkerékpáros mentés.
 

A magyar mentésügy nagy alakjai 

Flór Ferenc volt a magyar elsősegélynyújtás egyik úttörője. 1835-ös a „Tetszhóltak Felélesztésökről szóló Tanítás” című könyvében felállította az újraélesztés teendőinek sorrendjét, jelentőséget tulajdonítva az átjárható légutak biztosításának, a befúvásos lélegeztetésnek és a mellkas nyomogatásának. Ajánlotta a légutak leszívását, a gégemetszést, az intubációt. Követelte mentőegyesületek felállítását, szervezési tervet dolgozott ki, megadta a mentőláda, a mentőállomások felszerelésének leltárát.

A Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület (BÖME) 1887-ben, dr. Kresz Géza vezetésével kezdte meg működését, és a nap vagy éj bármely órájában bárkinek minden díj nélkül nyújtott segítséget. 1926-ban, a BÖME mintájára alakult meg helyi mentőegyletek összefogásával a Vármegyék és Városok Országos Mentő Egyesülete (VVOME). A II. világháború után, 1948. május 10-én a Népjóléti Minisztérium állami tevékenységgé tette a mentést, és államosítással létrehozta az Országos Mentőszolgálatot (OMSZ), aminek alapítója és első főigazgatója 

dr. Orovecz Béla, a BÖME orvosa lett.

Dr. Gábor Aurél (Sopron, 1923. augusztus 10. – Ács, 1976. március 8.) belgyógyász, az orvostudományok kandidátusa (1966) volt a magyar mentés történetének egyik legmeghatározóbb alakja. A debreceni tudományegyetemen szerzett orvosi oklevelet (1948), szakképesítést pedig 1948–51-ben a Koltói Anna Kórház belgyógyászati osztályán (később III. sz. Belgyógyászati Klinika). 1951–55-ben Dunaújváros kórházában és rendelőintézetében tevékenykedett, 1954-től mentőorvosként is. A dunaújvárosi rendelőintézet falát díszítő reliefen róla mintázták az orvos modelljét. 1955–1976 között Budapesten az Országos Mentőszolgálatnál dolgozott: 1956–1968 között a Mentőkórház belosztályán és a rohamkocsin, 1968-tól 1976-ig tudományos főmunkatársként az Országos Mentőszolgálat Főigazgatóságán. Számos külföldi tanulmányúton vett részt. 1976-ban egy pozsonyi kongresszusról hazatérőben autóbaleset áldozata lett. A sürgősségi betegellátás tudományos megalapozása, az oxyológia fogalmának megalkotása (és maga az elnevezés is) az ő munkája. Továbbképzéseken, majd az egyetemeken is oktatta az oxyológiai fogalmakat. Részt vett abban a mozgalomban, amely elintézte, hogy a középkáderekből mentőtiszteket képezzenek. Munkásságát a dán mentésügyi szervezet Falck-aranyérmével (1975) ismerték el. Publikációi: Adatok a myokardiuminfarctus korai diagnosisának és therapiájának néhány kérdéséhez (sürgősségi szemlélet) (kandidátusi értekezés, 1966); Életveszélyes állapotok körzeti orvosi ellátása (Bencze Bélával, Bp., 1970).[6]

 

Dr. Felkai Tamás orvostörténész, mentőfőorvos, az orvostudományok kandidátusa. (Budapest, 1922 - Budapest, 1997) A második világháború után vették fel a budapesti orvosegyetemre, majd annak elvégeztével a mentőszolgálatnál kínáltak neki állást. 1952-ben lett az Országos Mentőszolgálat dolgozója és haláláig itt is dolgozott, 54 éven át. Elkötelezett "mentős" volt, nem csak tudományos de érzelmi szálak is fűzték az embermentéshez.A Rohamkocsi szolgálat megalapítója és első főorvosa, a szállítási trauma elméletének kidolgozója, a modern Mentőmúzeum létrehívója. Több, a mentés történetét, az emberek viselkedését és a társadalmi kérdéseket is boncolgató könyvet irt: a "Fehér kocsin kék fény"-t, melyben a Rohamkocsi alapításának történetét meséli el, és a "Hajnali sziréna"-t, mely az 1989 évek utáni mentés történetével foglalkozik.

Forrás: Wikipédia 


 

A mentőápolói szakma a kezdetektől napjainkig

forrás: Katona Ferenc   http://ekor-lap.hu/mentoapolok

Ezzel az írással a mentőápolói szakma fejlődését szeretném röviden végigkísérni a kezdetektől máig, a lovaskocsi mentőszolgájától napjaink modern felszerelésű mentőautóinak magasan képzett szakemberéig.

 

A lovaskocsitól a KIM-ig A mentőápolói szakma a kezdetektől napjainkig

A mentéstörténet Magyarországon bővelkedik ismert, nagy nevekben, elég csak Kresz Gézát, a BÖME megalapítóját, Lengyel Árpádot, a Carpathia hajóorvosát, aki a Titanic túlélőit mentette, Gábor Aurélt, a szakma egyik legnagyobb elméleti szakemberét, akinek az oxyologia elnevezést is köszönhetjük, említeni. Valamennyien orvosok voltak. A mentést végzők szürke, láthatatlan tömegéről, a mentőápolókról ritkán esik szó, pedig velük nap mint nap találkozunk az utcán. Beteget szállítanak, sérültet látnak el, esetleg mentést irányítanak, szerveznek, a sürgős ellátásra szoruló egyszerűbb esetek legnagyobb részében pedig elsőként velük találkozik a sérült vagy beteg ember. Ezzel az írással a mentőápolói szakma fejlődését szeretném röviden végigkísérni a kezdetektől máig, a lovaskocsi mentőszolgájától napjaink modern felszerelésű mentőautóinak magasan képzett szakemberéig. Előre szeretném hozni, hogy a mentőápolóé igen érdekes szakma az egészségügy berkein belül. Először is azért, mert a Mentőszolgálathoz a legritkább esetben jelentkeznek ápolói munkára szakképzett egészségügyi dolgozók, így a Szolgálatnak magának kell kinevelnie, kiképeznie szakembereit. Másrészt azért, mert munkája nem elsősorban a betegápolás és az orvos munkájának segítése, feladatait gyakran nem orvos utasítása alapján végzi. Adott helyzetben a beteg vizsgálata után önállóan kell döntenie a szükséges ellátásról, és azt végig kell vinnie. Ez igen komoly felelősséget ró rá, mert a jelen mentőápolóinak beavatkozási jogosítványai között intravénás beavatkozás is szerepel.

 

Hogyan jutottunk el idáig?

A szervezett magyarországi mentés megindítása Kresz Gézának köszönhető, aki 1887 május 10-én megalapította a BÖMÉ-t, a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesületet. 

Ezt később más városokban is helyi mentőegyesületek követték, az esztergomi például 1928 augusztusában alakult.

A vidéki mentőszervezetek az első világháború után a BÖME mintájára egységes szervezetbe tömörültek, ez lett a VVOME, a Vármegyék és Városok Országos Mentő Egyesülete.

 


A BÖME induláskor természetesen a kor technikai színvonalának megfelelően lovaskocsikat használt mentésre. A lovaskocsik személyzete egy orvosból, egy „mentőből” – aki szigorló orvostanhallgató volt és rövid tanfolyam után az orvos segítőjeként tevékenykedett a helyszínen (Kresz Géza 50 mentőt képzett ki a BÖME megalakulásáig), egy kocsisból, aki a lovakat hajtotta és egy „szolgá”-ból állt, aki a hordágyvivésben segédkezett és a felszerelést tartotta rendben. 

 

A felsorolás sorrendje nem véletlen, a magyarországi szervezett mentés kezdetén a mentőszolga a hierarchia legalján állt. Az idő múlásával a felállás lassan változni kezdett. 1897-re a BÖME rádöbbent arra, hogy növekvő feladatai ellátásához nem tud elegendő mennyiségű önkéntes orvost beállítani – ne feledjük, hogy adományokból tartotta fenn magát -, így a „mentők” – a későbbi mentőtisztek – önállóan kezdtek az egyszerűbb esetekhez vonulni. Ezzel együtt megsokasodtak az egyszerű betegszállítási feladatok is, ahová természetesen nem kellett orvos vagy mentő, így az ilyen szállításokat csak egy kocsisból és egy mentőszolgából álló egység végezte.

1904-ből találjuk az első forrást, amely a szolgát a mentőegység ápolójaként említi. Az elnevezés változásával idővel feladatköre is átformálódott. Tudnunk kell, hogy a VVOME személyzete kicsit másként alakult, mint a BÖMÉ-é. A VVOME látta el a vidéket és a minél nagyobb terület lefedése érdekében egy idő után eltekintettek attól, hogy minden mentőfeladatot végző járművel orvos vagy mentőtiszt vonuljon.

Megelégedtek azzal, hogy az adott beteghez odamenjen egy mentőegység ápolóval és gépkocsivezetővel – mivel a két háború között a mentés már nagyobbrészt gépjárművekkel történt -, akik az alapvető első segélynyújtást megadják – tehát egy törést szakszerűen rögzítenek, egy sebet bekötöznek stb. – és a beteget elszállítják a legközelebbi orvoshoz vagy kórházba. A mentőjármű felszerelése is úgy alakult, hogy az ápoló által használható eszközökön kívül volt benne egy esetláda, amit az esetlegesen helyszínre érkező falusi körorvos rendelkezésére kellett bocsátani, és amiben megvoltak azok a szerek és eszközök, amikkel az orvosi segélynyújtást megadhatta.

Ennek a rendszernek a nagyszerűsége abban állt, hogy segélykérés esetén az ország egész területén bárhol esett is a baj, odaindult egy mentőjármű képzett, az első segély nyújtásában jártas személyzettel. Erről a világ legnagyobb részén akkoriban még csak álmodtak.

Ebben az időben államilag szervezett és jóváhagyott ápolóképzés nem volt, a – nagyobbrészt önkéntes – ápolók a mentőegyesületek által szervezett különféle tanfolyamokon sajátították el az első segély nyújtásának fortélyait. A második világháború a magyarországi mentésben is hatalmas károkat okozott. A gépjárműpark jelentős része elpusztult vagy rekvirálták az éppen átvonuló csapatok. A mentődolgozók igen nehéz körülmények között, innen-onnan összeszedett, javítgatott kocsikkal végezték a munkájukat, ekkor még a két régi mentőegyesület keretein belül. Ezen változtattak, amikor a BÖMÉ-t és a VVOMÉ-t összevonták egy közös szervezetbe Orovecz Béla, Budapest háború alatti légoltami parancsnoka irányításával. Ez az új szervezet lett az Országos Mentőszolgálat, mely 1948. május 10-én alakult.

Az új szervezet átvette az elődei által alkalmazott szakembereket, és igyekezett a háború alatt szétzilálódott mentést újraszervezni. Ebben az évben már megtaláljuk az első utalást arra, hogy a mentőápolók a saját szakmájukban fejleszteni szeretnék tudásukat. Létezett egy úgynevezett Mentésügyi Szakcsoport, mely a sürgősségi orvoslással foglalkozott. Ehhez a Szakcsoporthoz fordultak az ápolók olyan kéréssel, hogy szeretnének a Szakcsoport munkájában részt venni, magukat elméleti téren is művelni. Tudnunk kell, hogy ebben az időben még nem létezett olyan, hogy mentőápolói szakképesítés, tehát a mentőápolók besorolás és bérezés szerint segédmunkásnak minősültek. Így természetesen fizetésük is jócskán elmaradt a kórházi ápolókétól. Ezért nem meglepő, hogy a másik kérésük az volt, hogy a Szakcsoport támogassa őket abban, hogy a megfelelő képesítés elnyerését az illetékes hatóság számukra tegye lehetővé. Azt kérték tehát, hogy a Népjóléti Minisztérium mentőápolói tanfolyamot szervezzen, utána államilag ellenőrzött vizsgán államilag elismert képesítésként mentőápolói képesítést szerezhessenek. Ennek eredményeként indult meg az első, úgynevezett „bentlakásos” ápolóképzés. Ezt az Országos Mentőszolgálat szervezte, a Szolgálat szakemberei tanítottak és mentőápolói képesítést adott.

A következő képzési forma az 1975-ben kezdődött 3 éves szakiskolai levelező tanfolyam volt. Ennek első két évében általános ápolói és asszisztensi képesítést szereztek, a szakképesítést a harmadik év szakosító képzése adta. Ebben a képzési formában is komoly részt vállaltak a Mentőszolgálat orvosai. Ez a képzési forma tartott egészen 1990-ig, mikor is a Mentőszolgálat igényeinek megfelelően átalakították ezt a képzést két éves mentőápolói szakképzéssé, melyet 1996-ig folytattak. 1996-tól a mentőápolói szakképesítés OKJ-s lett, a képzés innentől központi program alapján folyt, de még mindig nagyrészt a Mentőszolgálat szakemberei által. 2003-tól a Mentőszolgálat, mint szervező kivált, a képzést teljesen átvették a szakiskolák.

A mentés helyszíni speciális igényei indokolták, hogy a mentőápolók plusz ellátási jogosítványokat kapjanak. Először a hetvenes években kaptak külön vizsga alapján főorvosi engedélyt intramuszkuláris injekciózásra. Ezt az akkoriban gyakori szerves foszforsav-észter tartalmú növényvédőszerek okozta mérgezések tették szükségessé. Az általuk adható injekciók később fájdalomcsillapítóval, görcsoldóval, antiarritmikummal bővültek. A 90-es évek második felében a sokkos betegek túlélési esélyeinek javítása érdekében szükségessé vált, hogy az esetek legnagyobb részében elsőnek helyszínre érkező mentőápoló vénát biztosíthasson és volument pótolhasson. Ekkor kaptak engedélyt Ringer-laktát infúzió bekötésére.

2005-ben az öt magyar biztosítótársaságból álló Együttbiztosítási Csoport 55 millió forintot ajánlott fel az OMSZ-nak gyermekmentési feladatok ellátására. A Szolgálat úgy döntött, hogy a kapott pénzt nem a rohamkocsik plusz felszerelésére fordítja, hanem egy egészen új mentőegység típust hoz létre, ez lett a KIM, a Kiemelt Mentőegység. Az első ilyen egységeket 2005. május 28-án, a mentők által a Fővárosi Állatkertben rendezett gyermeknapon adták át. Mivel a személyzeteket addigra kiképezték, a kocsik másnap már szolgálatba is állhattak.

A KIM nem csak a többlet felszerelés miatt magasabb szintű, hanem minőségileg is többet nyújt, mint az eddigi mentőápolós, ONE (Orvos Nélküli Egység) kocsik. Csak az a mentőápoló és gépkocsivezető dolgozhat rajta, aki elvégezte az egy hetes intenzív képzést és a végén sikeres vizsgát tett. A tanfolyamon súlyozottan szerepelnek a szituációs gyakorlatok és az eszközhasználat, de természetesen elméleti továbbképzést is kapnak. A KIM-es szakápoló jogosult a gépkocsi valamennyi felszerelését és gyógyszerét használni munkája során. Elvárják tőle, hogy minden helyzetben tudása legjavát nyújtsa, mert egyedül, önállóan kell tevékenykednie. Jó esetben kap segítséget magasabb szintű mentőegységtől, de segítség hiányában a kórházi átadásig az ő felelőssége a beteg. Az eddig eltelt időszak igazolta, hogy ez a képzés bevált, ezek az egységek igen jól működnek.

Bizonyítják ezt sikeres újraélesztések, önállóan levezetett szülések, hálás betegek, akik gyakran nem is tudják, hogy a magas szintű, korszerű ellátásban mentőápoló részesítette őket. Összefoglalva: a mentőápolók az idők folyamán hatalmas utat jártak be. A hierarchia legaljáról indulva mára a Mentőszolgálat egyik alapvető egységének, a KIM-nek vezetőjévé, szakképzetlen segéderőből önállóan dolgozó magasan képzett szakemberré váltak. És az útnak még nincs vége…

A KIM többletfelszerelése és -gyógyszerei az egyszerű mentőautóhoz képest: Lapáthordágy – Gerinclap - Végtagrögzítő sínkészlet - Égési kötszer - Csecsemő ballon és maszk – Gyermekmaszkok – Gyomorszonda - Laringeális maszk- Pocket maszk - Vénabiztosításhoz: branül, intraosszeális tű – Pulzoximéter - 2 literes O2 palack – Vércukormérő – Gyógyszerporlasztó - Tonogén (újraélesztéshez) - 40%-os Glucose oldat - Berodual oldat - Rectalisan adható görcsoldó (diazepam dezitin) - Rectalis szteroid kúp.

Belépés
Site Translate - 2
Widget By SafeTricks
Mini chat
Zene
Körkérdésünk
Értékeld honlapomat
Összes válasz: 71
Oszd meg !